Hét napon át folyamatosan azt mondtam a férjemnek, hogy valami nincs rendben a fejemben.
Nem normális fejfájás. Nem stressz.
Olyan volt, mintha nyomás lenne a jobb szemem mögött, szédüléssel, hányingerrel és furcsa memóriahiányokkal keveredve. Kétszer is felébredtem a kanapén anélkül, hogy eszembe jutott, hogy lefeküdtem. Egyszer megtaláltam az autókulcsomat a hűtőben.
“Daniel, orvoshoz kell mennem,” mondtam kedden reggel a férjemnek.
Alig nézett fel a telefonjáról.
“Túl sokat dolgoztál, Claire.”
Az anyja, Patricia, a konyhasziget túloldalán ült, kávét ivott. A szemét forgatta.
“Harminckét éves vagy,” mondta. “Nem halsz meg. Ne ijesztsd meg magad.”
Péntekre alig tudtam egyenesen járni.
Aznap este hánytam a fürdőszobában, és valami még rémisztőbb dolgot vettem észre.
Volt egy kis kopasz folt a jobb fülem mögött.
A bőr alatta zúzódásokkal teli.
Nem emlékeztem, hogy beütöttem volna a fejem.
Amikor megmutattam Danielnek, fél másodpercre megváltozott az arckifejezése.
Aztán vállat vont.
“Valószínűleg elesettél.”
“Mikor?”
“Nem tudom, Claire.”
“Akkor vigyél el a kórházba.”
Ő visszautasította.
Azt mondta, hogy a sürgősségi osztály több ezer dollárba kerülne. Patricia drámaiaknak nevezett. Daniel végül felment az emeletre, és bezárta a hálószoba ajtaját.
Hajnali 2:13-kor rendeltem egy fuvarmegosztást, és egyedül mentem.
Az Ohio állambeli Columbus melletti St. Matthew’s Medical Centerben a sürgősségi orvos kezdetben neurológiai problémára gyanított. Vért vettek, CT-vizsgálatot rendeltek el, és megvizsgálták a fülem mögötti zúzódásokat.
Aztán Dr. Marcus Reed feltett nekem egy furcsa kérdést.
“Volt mostanában műtéted?”
“Nem.”
“Van injekció a fejbőröd körül?”
“Nem.”
“Van beültetett orvosi eszköz?”
Ránéztem.
“Nem.”
Elhagyta a szobát.
Húsz perccel később visszatért a vizsgálati eredményekemmel.
Az arca elsápadt.
Megkérte a nővért, hogy csukja be az ajtót.
“Claire,” mondta óvatosan, “laksz valakivel?”
“A férjem.”
“Van még valaki?”
“Az anyósom nálunk lakik.”
Néhány másodpercig tanulmányozott.
Aztán a szeme a fülem mögötti zúzódásokra esett.
Hirtelen belépett a folyosóra, és kiáltott:
“Hívjátok a rendőrséget! Most!”
Az egész testem megdermedt.
“Mi? Miért?”
Dr. Reed visszajött és becsukta az ajtót.
Lehalkította a hangját.
“Van egy idegen tárgy a fejbőröd alatt.”
Nem kaptam levegőt.
“Milyen tárgy?”
“Még nem tudjuk.”
A képernyőre helyezte a szkennelést.
A koponyám hátsó részénél egy vékony, fémes alak volt.
És mellette valami még rosszabb.
Egy apró törés.
Dr. Reed felém fordult.
“Claire, ez nem véletlenül történt.”
Aztán feltette azt a kérdést, amitől megfagyott a vérem.
“A férjed adott-e már olyan gyógyszert, amit nem láttál személyesen egy felköteles üvegből?”
Hirtelen eszembe jutott az a tea, amit Daniel hozott nekem minden este azon a héten.
És a keserű ízt a kamillara fogtam.
Két rendőr érkezett tizenöt percen belül.
Rachel Monroe tiszt beszélt hozzám, miközben egy másik rendőr a terem előtt várt. Dr. Reed elmagyarázta, hogy a fém tárgy a koponyám hátsó részénél lévő szövet alatt rekedt, nem az agyamban, hanem a környező duzzanat és a kis törés jelentős sérülésre utal.
Maga a tárgy nem okozta a legtöbb tünetemet.
A vérvizsgálatom az volt.
“A toxikológiai vizsgálatod zolpidemet mutat” – mondta Dr. Reed.
Ránéztem.
“Mi ez?”
“Egy receptes nyugtató. Gyakran használják álmatlanságra.”
“Nem szedek altatót.”
Monroe tiszt abbahagyta az írást.
“Felírták már valakinek az otthonodban?”
Azonnal Patricia jutott eszembe.
Néhány hónappal korábban a válása után panaszkodott az álmatlanságra.
De mielőtt válaszolhattam volna, megjelent egy másik eredmény.
Dr. Reed arca megfeszült.
A véráramban egy másik gyógyszer nyomai voltak – egy benzodiazepin.
Elég, mondta, hogy magyarázza a zavart és a memóriazavart.
Valaki drogozott.
Hirtelen visszatértek az előző hét töredékei.
Daniel éjszaka a tűzhely mellett áll.
Daniel ragaszkodott hozzá, hogy készítse meg a teámat.
Patricia azt mondta, hogy kimerültnek tűnök, majd átnyújtott nekem egy bögrét.
Ébredtem, miközben átöltöztem a ruháimat.
Egy reggel görbe volt a felső folyosó szőnyeg.
És a fejfájás.
Mindig rosszabb, miután felébredt.
Monroe rendőr megkérdezte, hogy biztonságban érzem-e magam hazatérve.
“Nem.”
Azonnal kijött.
Ez ijesztett meg leginkább, mint bármi más.
Addig nem is sejtettem, mennyire féltem a saját férjemtől.
Dr. Reed éjszaka alatt felvett. Egy sebész helyi altatás alatt eltávolította a tárgyat.
Nem orvosi eszköz volt.
Ez egy apró, rozsdamentes acél darab volt, körülbelül fél hüvelyk hosszú.
A rendőrség bizonyítékfeldolgozásra küldte.
6:40-kor Monroe tiszt visszatért.
“A férjed jelentette eltűntnek téged.”
Nevettem a hitetlenkedéstől.
“Tudta, hogy kórházba mentem.”
“Ez teszi érdekessé.”
Daniel 4:18-kor hívta a 911-et, azt állítva, hogy éjszaka eltűntem, és attól tart, hogy mentálisan instabil vagyok.
“Azt mondta a diszpécsernek, hogy hallucináltál,” mondta Monroe.
“Én nem.”
“Azt is mondta, nemrég megfenyegetted, hogy bántasz magad.”
Felültem egyenesen.
“Egyáltalán nem.”
“Hiszek neked.”
Ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt a szót mondta nekem egész héten.
Aztán Monroe mondott nekem valami mást.
Daniel nem csak jelentette, hogy eltűnt.
Már készített egy történetet, amely elmagyarázta a rendőrség által talált sérüléseket.
Azt állította, hogy néhány nappal korábban leestem a pincés lépcsőn, de visszautasította az orvosi ellátást.
“Ez sosem történt meg.”
“Ma reggel lefotóztuk a pincédet.”
Összeszorult a gyomrom.
“Elmentél hozzám?”
“Valószínű okunk volt, miután beszéltünk az orvossal és átnéztük a sérüléseidet.”
“És Daniel?”
“Őt és Patriciát külön hallgatják meg.”
Megkönnyebbülésre számítottam.
Ehelyett rettegést éreztem.
Mert ismertem Danielt.
Daniel mindent megtervezett.
Táblázatokkal szervezte meg a nyaralásokat. Évekig gyűjtötte el éttermi nyugtokat. Garanciát tartott olyan készülékekre, amelyek már nem birtokoltak nekünk.
Ha drogozott volna, lenne oka is.
Monroe tiszt is ugyanezt gondolta.
Húzott egy széket az ágyam mellé.
“Claire, a pénzügyeidről kell kérdeznem.”
“A pénzügyeinket?”
“Életbiztosítás?”
Nyeltem egyet.
“Mindkettőnknek vannak szabályzatai a munkán keresztül.”
“Mennyi a tiéd?”
“Talán kétszázezer dollár.”
Nem reagált.
“Még valami?”
Aztán eszembe jutott.
Hat hónappal korábban Daniel meggyőzött, hogy vegyek további fedezetet, amikor újrahiteleztük a házunkat.
Nem gondoltam túl sokat rá.
Ő intézte a papírmunkát.
“Azt hiszem, van egy másik szabályzat.”
“Mennyibe kerül?”
“Nem tudom.”
Monroe elhagyta a szobát.
Három órával később visszatért Samuel Grant nyomozóval.
Bemutatkozott magának, becsukta az ajtót, és egy nyomtatott dokumentumot tett az asztalra.
Ez egy életbiztosítás volt.
A nevem volt a tetején.
Daniel volt az egyetlen kedvezményezett.
A halálozási segélydíj 1,5 millió dollár volt.
A számot bámultam.
“De ez nem magyarázza meg a fejemben lévő fémet.”
“Nem,” mondta Grant.
Egymásra nézett Monroe-val.
“Ezért válik bonyolultabbá ez az ügy.”
Átkutatták a garázsunkat.
Daniel zárt szerszámszekrényében a nyomozók fecskendőket, Patricia receptes gyógyszereit, eldobható kesztyűket és több apró sebészeti eszközt találtak, amelyeket online rendeltek.
De nem ez zavarta őket a legjobban.
Találtak egy mappát is.
