“Kifizetem,” mondta, félelemtől fehéren. Tudok dolgozni.

Thomas egyedül hagyta a testvérét, és odalépett hozzá.

Lehajolt, hogy összeszedje a töredékeket.

“Húzódj egy kicsit. Megvághatod magad.

“Ne küldj el.

Felnézett.

Rogelio kerülte a rájuk nézést.

Aznap délután Tomás megkérte, hogy menjen el.

Azonban a szavak már a lányban maradtak.

Napokkal később a pajta mögött találta őt, amint próbált varrni a munkapólójára a gombot. A tű túl nagy volt számára, és többször is összegabalyodta a fonalat.

Mercedes azt mondta, hogy Elena megjavította a ruháit.

Thomas leült egy vödörre.

“Igen.

“Tanulhatok.

“Meg akarsz tanulni varrni?”

Lucia habozott.

“Jó akarok lenni valamire.”

Óvatosan levette az inget a kezéből.

“Annyit tanulhatsz, amennyit csak akarsz. De az ágyad akkor is ott marad, ha egyetlen gombot sem nyomsz.

A lány ránézett.

“Még akkor is, ha még egy tányér törek?”

“Elég csúnya fogásaink vannak.

Egy rövid mosoly világított fel az arcán.

Thomas azon kapta magát, hogy egész nap kereste őt.

Csendesebb hetek érkeztek.

Az orvos azt mondta, hogy Lucía visszafog. Mercedes megtanította neki kis tortillák készítését, Eusebio pedig bemutatta neki egy öreg kancát, Canelát, aki olyan türelmes volt, hogy mozdulatlanul várt, amíg a lány mesélt neki történeteket.

Thomas egy padot épített, hogy elérje a konyhaasztalt.

Néhány délután Lucía Marianáról beszélt. Emlékeztem a dalaira, ahogy a harisnyát egy gyertya mellett javította, és a szokására, hogy virágokat tartott a papírok között.

Amikor a biztos visszaadta a holmiját, Tomás átadta neki a kocsiban talált jegyzetfüzetet.

A lapok között szárított szirmok, költségszámlák és növényrajzok voltak.

Lucia végigsimított az ujjával anyja kézírásán.

“Itt az én nevem van.

Thomas leült, hogy olvasson vele.

Az egyik oldalon egy virág alatt írt kifejezést találtak:

“Mire Lucíának lesz kertje, és már nem kell tovább sétálnunk.”

A lány a füzetet a mellkasához zárta.

Másnap Thomas kitisztított egy napsütéses sarkot a ház mellett.

“Most már fagyos,” magyarázta. De előkészíthetjük tavaszra.

Lucia kijött egy régi kanalal, hogy segítsen neki.

A nyugalom akkor ért véget, amikor a kerületi bíró értesítést küldött.

Megtalálták Josefa Ortega-t, Mariana unokatestvérét. Egy másik városban élt, és azt válaszolta, hogy utazni fog, hogy találkozzon a lánnyal.

Ezen felül valaki egy rövid ideig kérdőjelezte meg, vajon egy magányos özvegy képes felnevelni őt.

Tomás felismerte testvére kézírását a borítékon, amit háttérként szállítottak.

Ugyanazon a délutánon elment megkeresni.

“Miért tetted?”

Rogelio az asztalra hagyta a poharat, amit tartott.

“Hogy elkerüljünk egy hibát.”

“Eljöhettél volna és beszélhettél volna velem.”

“Már próbáltam. Ennek a lánynak családra van szüksége.

Thomas sikítani kezdett. Ehelyett olyan nyugodtsággal beszélt, ami még nyugtalanabbá tette Rogeliót.

—Cuando Elena murió, te pedí que vinieras una semana. No pudiste. Cuando enfermé, mandaste preguntar cuánto ganado había perdido. Ahora llevas un mes preocupado por una niña cuyo nombre apenas pronuncias.

Rogelio enrojeció.

—Mis hijos también son tu familia.

—Nunca han dejado de serlo. Lucía tampoco les está quitando nada.

Salió sin esperar respuesta.

En el rancho, el secretario del juzgado explicó que debían escuchar a la pariente y revisar la situación antes de resolver la tutela.

Lucía oyó solamente algunas palabras desde el corredor.

«Otra casa».

«Trasladarla».

«Todavía no puede decidir».

Esa noche dobló su vestido dentro de una funda de almohada. Metió la libreta, un pedazo de pan y la manta azul.

Esperó a que todos se acostaran.

Después abrió la puerta trasera.

Tomás descubrió la habitación vacía menos de una hora más tarde.

La funda faltaba. Sobre la mesa había quedado un papel con letras torcidas:

«Gracias. No quería estorbar».

Salió al patio llamándola.

El viento apagó su primera lámpara.

Eusebio ensilló otro caballo y Mercedes corrió hacia las viviendas de los trabajadores. Comenzaba a caer aguanieve.

Tomás siguió el sendero del arroyo. A cada curva levantaba la luz, buscando las huellas pequeñas que desaparecían bajo el agua.

La encontró junto al álamo.

Lucía estaba acurrucada entre las raíces, abrazada a su bulto.

Él desmontó tan deprisa que casi cayó.

Quiso levantarla de inmediato, pero la niña retrocedió.

—No me lleve para que después me entreguen.

Tomás se quedó quieto. Luego se sentó junto a ella sobre la tierra mojada.

—Escuchaste una conversación.

—Dijeron que yo tenía que irme.

—Dijeron que deben averiguar dónde estarás mejor. Todavía no han decidido.

Lucía escondió la cara.

—Yo pensé que aquí.

Tomás cerró los ojos un instante.

—Yo también.

El agua resbalaba desde las ramas sobre su sombrero.

—Antes de que llegaras, cenaba de pie para no sentarme solo. Había habitaciones donde llevaba años sin entrar. Ahora, cuando vuelvo del campo, busco tu abrigo en el corredor.

Lucía levantó la cabeza.

—¿No está enojado?

—Estuve muy asustado.

—Yo también.

—Lo sé.

Se quitó el sarape y la envolvió.

—Voy a decirle al juez que quiero cuidarte. Escucharé a tu familia y haré cuanto pueda para que tengas una casa segura. Pero tú necesitas dejar que te acompañemos mientras lo resolvemos.

La niña rozó con la mano la corteza del árbol.

—¿Mamá se enojaría si yo quisiera quedarme con usted?

Tomás tuvo que aclararse la garganta.

—Creo que deseaba encontrarte un lugar donde estuvieras bien.

Lucía dejó caer la funda y lo abrazó.

Esta vez, cuando él la alzó, no intentó llevarse todas sus cosas entre los brazos.

Josefa llegó 3 días después.

Era una mujer delgada, con manos de lavandera y un rebozo cuidadosamente remendado. Lucía la observó desde detrás de Mercedes.

La visitante no trató de abrazarla.

Sacó de su bolsa una cinta verde.

—Tu mamá llevaba una igual cuando era pequeña. Siempre decía que la hacía correr más rápido.

Lucía abrió mucho los ojos.

—Me decía eso cuando me peinaba.

Josefa sonrió, pero enseguida comenzó a llorar.

Había recibido noticias de Mariana meses atrás y le había escrito ofreciéndole techo. Después perdió a su marido y tuvo que mudarse. La carta con su nueva dirección nunca llegó a manos de su prima.

—La estuvieron esperando en una casa vacía —murmuró.

Tomás le acercó una silla.

Durante la comida, Josefa vio a Lucía pedir más caldo sin disculparse. Vio también cómo Tomás le apartaba distraídamente el cabello del plato, con la naturalidad de un gesto repetido.

Al terminar, pidió hablar con él.