3. rész
“Azt írja, hogy egy westbrooki irodában írtam alá,” mondta Ernestine. “Én sosem jártam oda.”
Az ujja a dátumhoz mozdult.
“Az volt a néhai férjem születésnapja. Emlékszem, mert intenzív osztályon töltöttem.”
Nadine lapos lapot tette. “Ez független ellenőrzést igényel. Ez a példány önmagában nem dönti el a tulajdonjogot.”
Delia megragadta a minősítést. “Pontosan. Összezavarodott.”
“Nem,” mondta Ernestine. “Aláírtam az engedélyt, hogy beszélhess a kórházzal. Sosem írtam alá a saját otthonomat.”
A szoba várt. Delia a férjéről a vevőre nézett, keresve valakit, aki hajlandó megmenteni.
“Lemásoltam az aláírását,” mondta végül. “Beteg volt. Biztonságra volt szükségem az üzlethez. Helyrehozni akartam.”
Curtis eltávolodott tőle.
“Hagytad, hogy anyád mosogasson, miközben te viselted az ékszereit.”
Delia sírni kezdett. Nem éreztem magam diadalmasnak. Ernestine keze hideg volt az enyémben, és egy tanúkkal teli étterem nem tudta visszaadni neki azokat az éveket.
Nadine azt mondta Desmondnak, hogy a vásárlás nem folytatódik. Azt tanácsolta Ernestine-nek, hogy szerezzen saját ügyvédet, és őrizze meg minden kórházi iratot és levelet, ami még megvan.
Gordon hívta a rendőrséget. Amikor megérkeztek a rendőrök, vallomást tettem a támadásról. Több étterem is felvett felvételeket. Azt kértem, hogy küldjék el őket a nyomozóknak ahelyett, hogy a szakadt ruháimról terjedjenek képeket.
Elliot utána elvitt orvosi vizsgálatra. A klinikus nem talált azonnali terhességi komplikáció jeleit, és elmagyarázta, milyen tüneteket kellene visszahozniuk.
Csak akkor tettem a kezét a hasamra, amikor kettesben voltunk.
“Én is azt akartam mondani neked.”
Rám meredt, majd a homlokát az enyémhez hajtotta.
“Lehetne más holnapunk.”
Ez az ígéret lett az, amit minden ezután történt időszakban megőriztem. Másnap reggel együtt mondtuk el Ernestine-nek. Egyszer végre a könnyei mosollyal teltek meg.
Ernestine ügye tizennégy hónapig tartott. Egy független ügyvéd megszerezte a kórházi nyilvántartásokat, megvizsgálta a rögzített átutalást, és nyomon követte a későbbi kölcsöndokumentumokat. Ernestine emlékezett a kórházi engedélyre valódi volt. Az okirat nem volt az. Delia anyja aláírását használta egy dokumentumból, hogy egy másikat készítsen el.
Üresen tartotta a házat, a szomszédoknak mondta, hogy felújítják, miközben új férjének azt mondta, hogy a gyász miatt lehetetlen a látogatás. Amikor vállalkozása kudarcot vallott, az eladása lett a menekülési terve. Az ösztöndíj bejelentése kegyetlennek tűnjön a kérdések.
Polgári eljárás visszaállította Ernestine tulajdonjogát. A vitatott pénzügyi igényekhez külön megállapodásokat kellett kötni; Semmi sem tűnt el pusztán azért, mert boldogabb befejezést érdemeltünk. Delia végül bűnösnek vallotta magát az eladási kísérletből és a támadásból eredő bűncselekményekben. A kártérítés része lett az ítéletnek.
Curtis elvált tőle. Aznap este nem tudta visszafordítani a csendjét, de mentség nélkül bocsánatot kért tőlem, és átadta a nyomozóknak a pénzügyi levelezést, amit a nő küldött neki. Abbahagyta, hogy a hitetlenkedést indoknak tekintse arra, hogy semmit sem tegyen.
Gordon is bocsánatot kért, ezúttal egyértelműen.
“Egy ügyfél költését védtem, nem téged.”
Ő fizette az orvosi költségeimet, megőrizte a biztonsági felvételeket, és bevezetett egy szabályzatot, amely előírta a vezetőknek, hogy távolítsák el a bántalmazó vendégeket. Elfogadtam a bocsánatkérését, miután láttam, hogy betartatja.
Ernestine úgy döntött, maga adja el a házat. Egyszer átsétált rajta, megérintette a ceruzanyomokat, ahol Delia magasságát mérte, majd becsukta a kamra ajtaját.
“Emlékszem, hogy szerettem őt anélkül, hogy benne éltem volna, amit tett.”
Vett egy kis kunyhót a közelünkben. Nincs lépcső, kert, és elég nyugdíjpénz, hogy letegye a konyharuháját.
Delia leveleket küldött. Ernestine akkor olvasta őket, amikor akarta, de nem válaszolt semmire. A kibékülés az ő döntése maradt, nem egy újabb adósság, amit valaki követelhetett volna tőle.
A lányunk egészségesen érkezett. Ruth Ernestine Vance-nek neveztük el.
Az első délutánon, amikor meglátogattuk a házat, a visszanyert cameót Ernestine kék kardigánjához rögzítettem. Leült a verandán lévő hintába, Ruth pedig a vállán aludt.
“Az ajtódnak festékre van szüksége,” mondta Elliot.
“Sárga,” válaszolta Ernestine azonnal.
Mellette ültem, tartva a lányunk apró lábát, miközben a hinta alattunk mozgott.
Ezúttal Ernestine birtokában voltak a kulcsok.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEKTOVÁBBI SZERZŐTŐL
A fiatal szobalány a kastélyában csak takarítónak kellett volna lennie, legalábbis ezt gondolta Bennett Hale, egészen addig, amíg egy váratlan kora…
“A nővérem tépte fel az ingemet egy elit üdülőhely homokos partján, a haditengerészet parancsnokainak szeme láttára, gúnyolva a szörnyű hegeket…
Az eszméletlen férjem megmentése a tűzből életre szóló hegeket hagyott bennem, az arcom felét és az egyik karomat égették. Négy hónappal később,…
