A prérifarkasok továbbra is elkapták a juhait; Így ahelyett, hogy mérget használt volna, két szamárat hozott magával. Mire eljött a tavasz…

Amikor Nicolás Villaseñor felemelte a kezét az árverésen, nevetés kezdett el, mielőtt a városi kihívó megismételte volna az ajánlatát.

Harincegy pesót költött két szamarra, amelyek a vágóhídra voltak rendelve. Az egyik barna volt, szilárd háttal és nyugtalan fülekkel. A másiknak fehér orra volt, csontos lábai és furcsa módja, hogy közel járt a partnere mellé.

“Nem csoda, hogy elveszíti a juhokat!” kiáltott valaki. Már azt sem tudod észrevenni, mit veszel!

Don Roque Altamirano hangosabban nevetett, mint mindenki.

Nicolás megtartotta a nyugtát anélkül, hogy válaszolt volna. Harminchat éves volt, és épp most költötte el a félretett pénzt, hogy meglátogassa a fővárosi orvost.

Amit senki sem tudott, az az volt, hogy az árnyékok hosszú ideje felfalták a világot.

Santa Lucía del Mezquite-ben, a száraz dombok és az utak között, amelyeket a szekérek nyitottak a kőn, egy ember sok szerencsétlenséget rejthetett el. A pénzhiányt egy kabátot javított el. Magány, dolgozni egészen kimerültéig.

Ez a 19. század utolsó évei voltak. A levelek hetekig tartottak, mire eljutottak a ranchokhoz, és a legközelebbi, szembetegségben jártas orvos fogadta a betegeket az állam fővárosában. Nicholas számára az az út mindig túl hosszúnak, túl drágának és túl véglegesnek tűnt.

Nicolás a látásvesztését nagyapja bűnözője alatt rejtette.

Egy hamupálca volt, amely egy vas kampóban végződött. Mindenki azt hitte, hogy a halott iránti szeretetből csinálja. Senki sem vette észre, hogyan érezte a lejtőket, mielőtt lelépett volna.

Don Fermín nevelte fel, miután apja egy felborult kocsi alatt meghalt. Hagyott neki egy kis házat, egy nyájt és egy legelőt a patak partján.

Egy mondat is:

“A bárányoknak szükségük van valakire, aki közéjük és a sötétség között marad.

Nicolás évekig úgy hitte, hogy ez a kötelesség nemcsak a nagyapja is megfigyelést igényel.

Szeptember végére huszonhárom bárányát veszítette el prérifarkasok miatt. Minden veszteség közelebb vitte a Don Anselmo, a város pénzkölcsönzője iránti adósság lejárásához.

Roque, a szomszédos hacienda tulajdonosa, ragaszkodott hozzá, hogy megvegye tőle a paddockot.

“A nagyapád nem engedte volna ezt. Ha nem akarsz mérget tenni, menj ki éjszaka a sörétes puskával.

Nicolás elfordította a tekintetét.

“Meg fogom oldani.

“Ezt hónapok óta mondod.

A méreg más állatokat is megölhetett és megfertőzhette azokat a sarkokat, ahol a csorda ivott. Nicolás nem akarta használni. De sötétedés után sem járhatott a hegyen.

Abbahagyta a falusi vacsorákon való részvételt. Lemondta a látogatásokat, ha a beszélgetés a naplementébe húzódhat. Azt mondta egy lánynak, akivel házasságot fontolgatott, hogy inkább egyedül él.

Úgy távozott, hogy azt hitte, már nem szereti őt.

Csak Don Fermín tudta az igazságot. Ő volt az, aki elkísérte az orvoshoz, amikor a botlások már nem tűntek figyelmetlenségnek. Az öreg férfi nem tudta megtanítani neki, hogyan beszéljen róla, mielőtt meghalt.

Nicolás azonban emlékezett arra, mi történt, amikor visszatért a konzultációról. Don Fermín két tányért tett az asztalra, és megkérte, vágja fel a kenyeret.

“Nem érted, mit mondott az orvos?” kérdezte az unokája.

“Igen.

“Akkor miért vagy ilyen nyugodt?”

Az öreg lassan válaszolt.

“Nem vagyok nyugodt. De még mindig itt ülsz, vacsoráznunk kell.

Aznap este szinte szó nélkül ettek. Ezután Fermín áthelyezett egy padot, amely évek óta az ajtó útjában volt. Nicolás sajnálatként értelmezte a gesztust. Idővel megérti, mennyi szerelem fért ebbe a kis, rendezetlen térbe.

Az aukció délutánján Nicolás eszébe jutott egy szamár, aki mesélt neki a szamárokról, amelyek képesek elijeszteni a prérifarkasokat. Nem volt garancia, de úgy tűnt, hogy lehetséges.

És ők ketten nem voltak külön egymástól.

Amikor a vágóhídból érkező vevő csak a gesztenyét akarta elvenni, a szürke elkezdett börögni és megtolni a karám deszkáját.

Nicolás felemelte a kezét.

Most mindkettőjükkel a kocsija mögött tért vissza, és a nap túl gyorsan lenyugodott.

Először a bokrok eltűntek a szélekről. Aztán a posztok. Végül az út mélység nélküli folttá vált.

Nicolás megállította a szamárt egy elhagyatott fogadó mellett. Megkötözte az állatokat, vizet adott nekik, és a kerék mellett ült.

Ez csak hajnalig folytatódott.

A szürke szamár közelebb lépett, követve a gesztenye. Hangját hallani hallotta, a lány rá szegezte a fülét.

“Nehéz volt visszajönnünk, nem igaz?”

Az állat az ujjához támasztotta az orrát.

Nicolás keveset aludt, takaróba burkolva, miközben a távoli harangok egy végtelennek tűnő éjszakát jeleztek.

Otthon egy kis bőrlemezt talált a gesztenye fején. Az állt rajta: “Canela”.

Valaki elnevezte. Valaki is elhagyta őt.

A szürkének semmi sem volt.

“Nagymama leszel,” döntötte el Nicolas, miközben simogatta a fehér orrát.

Egy kerítésbe hagyta őket a juhok mellett, hogy megszokhassák egymást. Canela minden sarkot felfedezett. A nagymama elhaladt mellette, megállt, amikor megállt, és megijedt, ha Nicolás szó nélkül közeledett.

Egy reggel Roque lovon érkezett.

Miközben az elveszett bárányokról vitatkoztak, Granny beleütközött a vízhordóba. Hátrált és újra megütötte.

Roque nevetett.

“Vettél egy vak szamárt!” Ez gondoskodni fog a nyádra?

Nicolás érezte ezeknek a szavaknak a csapását egy olyan helyen, amit a szomszédja nem ismert.

“Öreg.

“Az anyósom öreg, és még mindig megtalálja az asztalt.

Nevetve távozott.

Nicolás megvárta, amíg abbahagyta a ló hallgatását. Aztán Doña Jacintát kereste.

Férjével, a régió egykori albéitárjával tanult meg állatokról gondoskodni. Özvegy lett után továbbra is turnézott ranche-kon egy zacska hangszerrel, kötéssel és türelemmel, amit nem adott a bolond férfiaknak.

Megvizsgálta a Nagymama-t az istállóajtónál, kihasználva a fényt.

“A szemei elmosódottak. Alig fogod kivenni a fényt.

Nicolás Canelára nézett, aki mellette várt.

“Akkor a másik vezeti őt.”

“És ő kíséri őt. Szétválasztani őket kegyetlen lenne.

Jacinta elmagyarázta, hogy két olyan állat, amely ennyire figyelmes egymással, figyelmen kívül hagyhatja a juhokat. Meg kellett figyelniük a viselkedésüket, és biztonságos teret kellett készíteniük; Nem volt elég, hogy elengedjék őket és várjanak.

Nicolás leült egy székre.

“Mindent elköltöttem.

“Ez nem teszi haszontalanná a szamárt.

Mielőtt elment, Jacinta félrehúzta a táskáját. Nicolás nem látta őt, és rábukkant. A nő megfogta a karját.

Egy pillanatig ránézett.

“Mióta nem látsz jól este?”

Elfordult.

“Fáradt vagyok.

Jacinta nem vitatkozott.

“Évekbe telt, mire a bátyámnak bevallotta, hogy segítségre van szüksége. Jobban kimerítette magát, hogy elrejtse, mint dolgozzon.

Nicolás anélkül, hogy válaszolt volna, elkísérte őt az ajtóig.

A következő szombaton hallotta, ahogy Roque beszél róla a fogadós boltjában.

“Egy vak vezeti a másikat,” mondta az egyik férfi.