Nevetés futott végig a helyiségen.

Nicolás néhány érmét hagyott a kávé mellett, amit még nem kóstolt, és hazatért.

Előkészítette a kocsit. Egy vödör gabonavel csalogatta a szamárokat, és bezárta őket a kis karámba, készen arra, hogy elvigye őket a következő árverésre.

Aztán leült a davitra.

Harmincegy peso. Az orvos pénze. Az egész város szégyen.

Ököllel ütötte meg a fát.

“Láthattad az éjszakát, nagypapa. Sosem mondtad meg, mit tegyek, amikor minden eltűnt.

A nagymama az orrát a deszkák közé tette. Felismertem a hangját.

Nicholas érezte a meleg lélegzetet az ujjaiban.

Ha átadta őt, hogy megöljék azért, mert nem látta, mit mondott magáról?

Leszállt a davitról, és kinyitotta a karámot.

Canela a vízhez ment. A nagymama vele maradt.

“Nem mész el,” suttogta. Egyikük sem.

Aznap este megtalálta Don Fermín tehénharangjait. A fészer padján lógtak, amit az idő sötétített.

Emlékezett egy ködös reggelre, amikor gyerek volt, és a nyáj eltűnt a fenyők között.

A nagyapja megkérte, hogy csukja be a szemét.

“Most figyelj.

A tehénharangok visszaadták neki a birkákat, mielőtt megláthatta volna őket.

Nicolás kitisztított egy kis példányt, és Canela fejéhez rögzítette, próbálva nem kényelmetlenné tenni.

A szamár megrázta a fejét.

Nagymama felemelte a fülét, és két lépést tett a hang felé. Először haladt előre anélkül, hogy a pofáját közel tartotta a partneréhez.

Nicolás mozdulatlan maradt.

Aztán elindult, hogy megkeresse Jacintát.

Hetekig próbálkoztak a változtatásokkal. Közelebb hozták a vizet a fészerhez, eltávolították az akadályokat, és egy kisebb paddockot határoltak be. Nicolás a szamárokkal és egy csendes juhcsapattal lépett be. Még mindig el kellett választania őket, amikor Canela nyugtalanná vált.

Megtanult várni.

Fokozatosan a juhok elkezdtek mellettük pihenni.

Az első éjszakán a tehéncsengő egy rendetlen csörgéssel ébresztette fel. Aztán üvöltést és rövid üvöltést hallott.

Az ajtóban állt, lámpás a kezében.

A láma nem hozta vissza a paddockot.

Megvárta, amíg a fájdalom a csontig hidegsé nem válik.

Hajnalban megtalálta az egész nyádot. A kerítés mellett prérifarkas lábnyomok és Abuela vállán horzsolódás volt.

Canela mellette maradt.

Nicolás letérdelt, hogy megnézze a sebet.

“Csak nézd meg őket.

A hangja remegett. A nagymama ráfordult.

Nem hagyta abba a karámok megerősítését emiatt az eredmény miatt. Jacinta segítségével átvizsgálta a kerítéseket, közelebb hozta a legsebezhetőbb juhokat a házhoz, és jobban rendezte az útvonalakat.

Más módon is elkezdte megtanulni saját földjét.

Megszámolta a kapu és a patak közötti oszlopokat. A lejtőt a bot hajlásából ismerte fel, a vizet a zúgásából, a talaj változásait pedig a csizmás támasztásából.

Jacinta először elkísérte őt.

Néha Mateo, egy falu fiú, aki egy napi fizetésért kezdett segíteni a ranchban, velük ment.

Egy reggel két kanyart eltévesztett, és a kertfal mellett kötött ki, dühösen magára. Azonnal meg akarta ismételni az egész utat, de Jacinta megkérte, hogy pihenjen.

Másnap különböző textúrájú kötelekkel jelölték meg a bejáratokat, és először gyakorolták a rövid útvonalakat. Nicolás megtanulta, hogy hibázhat anélkül, hogy a hiba az életét meghatározza.

Mateo világos utasításokat is kapott: hogy jelentse meg magát, amikor megérkezik, kérdezze meg, mielőtt tartja, és jelezze, ha szerszámot cserélt. A fiú őszintén hallgatott. Számára Nicolás még mindig az, aki tudta, hogyan ismerje fel a beteg birkányokat a faluban.

“Nem kell semmit bizonyítanod azzal, hogy egyedül esel,” mondta neki Jacinta.

Egy délután Nicolás bevallotta neki, amit az orvos észrevett: a látása tovább romlani lehet.

Jacinta meghallgatta anélkül, hogy sajnálta volna.

“Akkor jó ötlet tervezni, amíg még eldöntheted, hogyan.”

Eljött a tél. Gyapjút és különféle állatokat árult, Nicholas fedezte az adósság egy részét és élelmiszert vásárolt. A többi a tavasz végén lejár.

Roque meglátogatta Don Anselmót, és ismét pénzt ajánlott a legelőre. A pénzkölcsönző Nicolást hívta.

“A szomszédod azt mondja, már nem tudod gondoskodni róla.”

Nicolás megszorította a botot.

“A szomszédom beszélhet a saját juhairól. Elhozom a számláimat.

Félelemmel távozott, de dühvel is, ami lehetővé tette számára, hogy tovább dolgozzon.

Áprilisban megérkeztek az első bárányok. Az anyák menedéket kerestek a patak melletti karámban. A tehéncsengő lassan csengett a bégetések között.

Nicolás a fényes órákban ellenőrizte a nyájt. Mateo néhány délutánon segített neki, és gyapjúkezelésről kapott leckéket.

Amikor éjjel eljött, az állatokat összegyűjtötték. Ennek ellenére néhány juh lemaradt a fűzfák között a szülés során.

A hónap legsötétebb reggelén Abuela megállás nélkül sáválni kezdett.

Nicolás felébredt.

A tehéncsengő alatt hallotta, ahogy egy bárány kitartóan kiáltott. Aztán sokkal gyengébb hangzás.

Egy újszülött.

Felvette a csizmáját, és elvette a botot. Megcsengette az udvaron, a jelet, amit Mateo és az apja is megegyeztetett, akik egy közeli házban aludtak.

Aztán előrelépett a kerítéshez.

Tíz bejegyzés. Húsz. Harminc.

A talaj a patak felé süllyedt. A szamaradék folyton a másik oldalra mozogtak.

Nicolás megtalálta a kövekből álló átjárót, de az egyik megszakadt a súlya alatt. Térdre esett a vízben. A lámpás egy kőbe ütközött és kialudt.

Mozdulatlanul állt, lihegve.

A bárány ismét bégetett.

Nicolás egyik kezével a posztot kereste, a másikkal pedig visszaszerezte a csalót. Tapogatva próbálta felfelé a jól ismert peremét, míg szilárd talajra nem ért.

Újra segítségért hívott.

Aztán a juh felé fordult.

A bűnöző először egy bokrot, majd egy követ talált. Nicolás lassan haladt, míg ujjaival meg nem érintette a gyapjút.

Két utód született. Az egyik próbált felállni; a másik alig mozdult.

Egy közeli morgás megállította.

Nicholas a bárányok mellett állt, és kiáltotta nagyapját, hogy gyűjtse össze a nyájat.

válaszolta a nagymama.

Hallotta a patákat közeledni, a tehénharangot, egy puffanást és egy prérifarkas sikoltát. Canela a túloldalon kiáltott. A fajok elhúzódtak a bokrok közé.

Nicholas reszketve állt, miközben a nagymama a szájkorájával megérintette a mellkasát.

Nem sokkal később hangokat hallott.

Mateo és az apja megérkeztek a házból. Roque is közeledett az útról, a bővölés miatt figyelte a saját nyáját.

“Nicholas!” Hol van a fényed?

“A patakban.”

Roque felemelte a lámpását.

A fény mozgást fedezett fel a bozótban. Egy prérifarkas megállt a kerítés közelében, még mindig figyelve a fiókákat. Mielőtt Roque reagálhatott volna, Canela előrekiált. Nagymama a mancsainak hangjára fordult a kőn, és a bárányok mellett állt.

Az állat hátrált és eltűnt a dombon felfelé.

Roque a szamárokat bámulta. Az egyik kiment, hogy szembeszálljon a veszélyrel; a másik ott maradt, ahol a leggyengébbek voltak. Egyikük sem tűnt a viccei haszontalan lényének.

“És hogy kerültél ide?”

Nicolás hazudhatott volna. Évekig gyakorolt.

De fáradt volt.