Clara sírt, miközben vágott, dühösen a télre, a végtelen éjszakákra, és az összes alkalomra, amikor összekeverte egy tárgy megtartását a férje életben tartásával.
Gabriel felszedte a szilánkokat anélkül, hogy sietett volna.
Éjfél előtt lerakták az utolsó követ. Gabriel megvédte a legújabb munkát, és egy kis tüzet gyújtott a kandallóban, elég ahhoz, hogy a lövést próbára tegye anélkül, hogy büntetné a munkát.
A füst tisztán emelkedett.
Clara a lángokat figyelte, képtelen volt elmozdulni. Hónapokig elképzelte azt a pillanatot, amikor Tomás mellette ül.
“Szerette volna,” suttogta.
Aztán elment, hogy felébressze Inést.
Félretette a takarót.
A lány nem volt ott.
Clara az asztal alá, a láda mögé, az ágy mellé nézett.
“Agnes?”
Az ajtót nyitva hagyták. A küszöb közelében hiányzott a kis bádoglámpás, amit Tomás használt a tyúkól ellenőrzésére.
A hóban apró lábnyomok voltak.
Clara kiabálva jött ki.
Gabriel utolérte őt a verandán, miközben a karámba próbált futni.
“Figyelj rám. Ha elválunk, mindhármat kihagyhatjuk.
“Az én lányom!”
“Ezért kell itt maradnod.
Küzdött, amíg a kezébe nem tette a harangót, amivel enni hívtak.
“Érintsd meg.” Énekelj valamit, amit tudsz. Tartsd nyitva a házat, amikor visszatérünk.
Clara remegve nézett rá.
“Hozd el nekem.”
Gabriel egy hosszú kötelet fogott, az egyik végét a verandaoszlophoz, a másikat a derekához kötötte.
“Énekelj tovább.”
Eltűnt a hóban.
Clara integetett a csengővel. Eleinte csak egy nyögést tudott kihallani. Aztán talált egy dalt, amit az anyja Mexikóban énekelt, egy egyszerű dallamot egy alvó gyermekről.
Ugyanazt, amit Inés kért tőle, amikor félt.
Gabriel előrenyomult, követve a kerítést, érezve a oszlopokat. A szél eltörölte a lábnyomokat a szeme előtt. Addig hívta a lányt, amíg a torka fájt.
Amikor megérkezett a karámhoz, a lámpás le van kapcsolva.
Felvette. A nyél olyan kicsi volt, hogy az ujjai alig fértek be.
Egy pillanatra újra meglátta Lucia üres ágyát, a szárított virágokat, amiket valaki ott hagyott. Mozdulatlanul állt, lámpását a mellkasához nyomva.
Aztán fémes kopogást hallott.
A tehéncsengő.
Gabriel a istállóhoz ment, kinyitotta az ajtót, és megbotlott egy szénahalomban. Ott, az állat mellett, egy kis alak állt, aki túl nagy kabátba burkolózott.
“Agnes.
A lány erőfeszítéssel nyitotta ki a szemét.
“Kis harangokat hallottam… Fel akarta akasztani a lámpát, hogy megtalálja a házat.
Összetévesztette a tehénharangot a szán harangjával. Amikor a lámpás kialudt, menedéket keresett ott, ahol a tehén aludt.
Gabriel letérdelt.
“Jól tetted, hogy bejöttél ide.
A stúdból takaróba burkolta, és a kabátjába tette.
“Anya mérges?”
“Anya énekel neked.
Inés lehajtotta a fejét. Egy távoli hang hallatszott a széllökések között.
“Tudom,” suttogta.
Gabriel visszatért az udvarra, egyik kezével a kötélen, a másikkal a lányt tartva.
Aztán a kötél elengedett.
Megérintette a fészer egyik szélét, míg meg nem kopott. A laza vég kicsúszott az ujjai közül.
Gabriel megállt. A hó eltakarta a kerítést. Lassan fordult, keresve az ajtót, amin éppen most lépett ki, de még az istálló is eltűnt.
Várt, hogy egy széllökés enyhüljön.
A dal a jobb oldaláról jött.
Odalépett hozzá, számolva a lépéseket. Inés néhány szót motyogott a nyakához.
Néhány méter múlva a hang elcsuklott.
És abbahagyta.
“Clara!”
Semmi.
Gabriel a lány fölé hajolt, hogy megvédje az arcát. Félelem szúrta át a mellkasát: talán Clara elment keresni őket. Talán a ház üres volt.
Aztán megérezte az égett fa illatát.
Felemelte az arcát. A füst rövid fújásokban jött, eltűnt és visszatért. Tovább haladt abba az irányba, amerre vezetett, figyelve arra a fényre, ami végül két kitörés között jelent meg.
Keze durva követ talált.
A kémény.
Körbejárta a falat, és követte a rönköket a verandához.
Clara a lépcső mellett görnyedt. Az egyik kezében tartotta a csengőt; a másikkal a poszthoz kapaszkodott. Nyíltan énekelt, amíg a lábai nem tartották meg.
Gábriel bement Inésszel, az ágyra helyezte, majd visszatért az anyjáért.
Egy pillanatra, miközben felemelte őket, attól félt, hogy egyikük sem fogja többé kimondani a nevét.
De Clara lélegzett.
Száraz takaróba burkolta őket, közelebb hozta az ágyat a hőhöz, anélkül, hogy túl közel került volna, és visszahelyezte a nedves takarókat. Ügyetlen kézzel égette a tűzhelyet, miközben a kandalló tűz lágyan égett.
Inés remegni kezdett. Aztán sírt.
Gabriel soha nem volt ennyire hálás, hogy egy lányt sír.
Clara tovább tartott válaszolni. Amikor kinyitotta a szemét, megpróbált felülni.
“A lányom…
“Itt vagyok, anya.
Inés kinyújtotta a karját a takaróból.
Clara a kevés erejével vonzotta őt. Gabriel leült a földre, és lehajtotta a fejét. Két évig elképzelte, mit tett, ha időben érkezik a saját otthonába.
Eljött az az éjszaka.
Ébren maradt, és figyelte őket. Amikor már tudtak inni, adott nekik apró kortyot meleg vízből. Kint a vihar kezdett eredni.
Hajnalban Clara megtalálta őt a polcon, a csomaggal a kezében.
“Nem kell,” mondta.
Gabriel megsimogatta a kopott szalagot.
“Tudom.
Egy pillanatba telt, mire kioldotta.
Belül egy porcelán baba volt, sötét fürtökkel és kék ruhával. Gabriel kiegyenesítette az ujját, amit túl sokáig összehajtott.
“Teresa szívesen látta volna egy gyerek karjaiban,” suttogta.
Clara a gyapjúzoknira mutatott, amit Inés a rajz mellé akasztott.
Gabriel odahelyezte a babát, és a kezét az üres polcon pihentette.
Inés az első tisztasággal ébredt. Amikor felfedezte az ajándékot, annyira mozdulatlan volt, hogy Clara azt hitte, még mindig álmodik.
“Megtalált minket,” suttogta.
Megölelte a babát, és Gabrielre nézett.
“Ismered a nevét?”
Nagyot nyelt.
“Lucia.”
Inés óvatosan igazította a fürtjeit.
“Akkor jól fogok vigyázni rá.
Gabriel eltakarta a szemét. Clara megfogta a kezét, és fogta, miközben ő sírt, anélkül, hogy elrejtőzött volna.
Aznap reggel megérkeztek Joaquín és Mercedes, a szomszédok a másik dombban. Kenyeret, takarót és tűzifát hoztak; látták az új füstöt, ahogy eloszlott. Joaquín azonnal kiment az orvos megkeresésére.
Mercedes megvizsgálta Clara kezét, majd a kandallót.
“Befejezted.
Clara Tomás rajzára nézett.
“Eltartott egy ideig, mire megértettem, hogy én kezdtem el, hogy itt élhessünk.
Az orvos délután érkezett. Pihenést rendelt el, és visszatért a következő néhány napra, amíg Agnes visszanyerte az étvágyát, és Clara szédülés nélkül tudott járni.
A harmadik napon Gábriel nyergelte a lovat.
Clara megtalálta, hogy igazítja a nyeregtáskát. Azonnal felismerte azt a lyukat, ahol korábban a csomagot tartotta.
“Elmész már?”
“A vihar elmúlt. Nem akarom, hogy úgy érezd, tartozol nekem valamivel.
Látta, ahogy fájnak az ujjpercei.
“Tartozom neked a lányom életével. Ezt nem fizeted azzal, hogy ágyat ajánlasz.
Gabriel lenézett.
