Bevitte beteg fiát a barlangba, majd egy kalapács feltárt egy otthont a hegy mélyén.
Az a férfi, aki követelte férje adósságát, felajánlotta neki, hogy a fiát szolgájaként tartsa, és Catalina Mendoza megértette, hogy hajnal előtt el kell tűnnie.
Nem sikított. Megszorította Emiliano kezét az asztal alatt, és várta, hogy Bernardo Roldán befejezze a kesztyűk igazítását.
“A fiú nálam evett.
“Ő 5 éves.
“Akkor hamarosan megtanulod.
Catherine becsukta az ajtót előtte. Aznap este 47 pesót varrt a szoknyája szegélyébe, becsomagolta apja puskáját, és elővett a fiókból egy 1868-ban rajzolt térképet. A margókon három kör és egy mondat volt: ahol a kő bezárul, keress egy másik bejáratot.
Apja kovács volt. Sosem gondolta volna, hogy ő vezeti őt a halála után.
1885. október 14-én Catalina átkelt egy rozsdás kerítésen Chihuahua hegyeiben, fiát háta mögött megkötözve. 37 éves volt, a csizmája átázott volt, és néhány napig volt enni. Három napja sétáltam az utolsó falu óta. Parral háza hátramaradt, akárcsak a férje és a szomszédok által készített bútorokat, akik inkább becsukták az ablakaikat.
Nicolás Mendoza 1884. február 22-én hunyt el. 39 éves volt, asztalos. Nem sokkal korábban 380 pesót kért konzultációkra és gyógyszerekre. Elrejtette a kölcsönt, mert azt hitte, megvédi Catherine-t. Amikor megérkeztek a beszámolók, már nem volt ott, hogy elmagyarázza őket.
A jelzálog elvitte a házat. Roldán fenyegetéssel akarta összeszedni a többit.
Emiliano köhögött a füle mellett.
Száraz köhögés volt, túl hasonló Nicoláséhoz. Katalin gyorsította a lépteit, bár a térdei remegtek a patak átkelésétől. Megcsúszott, és sikerült a gyereket a víz felett tartania. Most a nedves szoknyája ellopta a melegét.
“Hosszú, anya?”
“Hamarosan pihenni fogunk.
“Apa ott lesz?”
Catherine megállt.
“Nem, nekem a mennyország.
“Akkor nem mész.”
A vállára tette. Nem volt erőm megígérni neki egy jobb világot, de megtehettem a következő lépést.
A barlangot akkor találta meg, amikor az első pelyhek elkezdtek hullani. Alacsony volt, keskeny és száraz talaj volt. Levitte Emilianót, terített egy takarót, és egy kis tüzet gyújtott a bejárat közelében, ahová füst tudott kiszökni.
Atole-t készítette elő egy bádogüvegben. Szinte mindent odaadott a fiúnak.
“Most itt lakunk?”
“Ma este, igen.
“És holnap?”
“Holnap meglátjuk, hogyan lehetne javítani.
Megvárta, amíg elalszik, hogy levegye a csizmáját. A lába fehér volt a hidegtől. Összedörzsölte a kezét, átöltözte a nedves harisnyáját, és halkan sírt.
A következő napokban ágakat gyűjtött, hogy szigetelje az ágyat a földtől. Emiliano a kiseket hordta, büszkén segíteni. Catalina egy bejárati területet ponyvával takarta be, és kiszámolta, mennyit tudnak ellenállni. Az eredmény megijesztette. A barlang pihenést kínált, de nem lesz elég, amikor a sűrű hó jön.
Az ötödik napon egy dobozt talált egy laza kő alatt.
Először azon gondolkodott, hogy újra elrejti. Ha valaki ott hagyott tárgyakat, valaki ismerte a menedéküket. Aztán felemelte a fedelét.
Belül egy véső és kalapács volt, amelyet szövetbe csomagoltak. A nyélen az EV és az 1858-as év kezdőbetűi voltak vésve.
Az eszközök megőrizték a jól sikerült dolgok szilárdságát. Katalin felismerte őket a kezével, ahogy még mindig ismerte az apja kovácsműhelyéből származó darabokat.
Emiliano a barlang aljára mutatott.
“Anya, úgy hangzik, mint a szekrényünk.
Játék közben egy kavicssal ütközött a falnak. Catherine közelebb húzta az ujjperceit. A kő üres hangot adott.
Mozdulatlanul állt.
Ezután egyenes ízületeket fedezett fel porréteg alatt. Úgy nézett ki, mint egy kő, de valaki megépítette.
Félretette a gyereket, és követte az ízületeket. A kalapács órákon át büntette a karjait. Amikor az első darab leesett, egy száraz levegő csapott ki a sötétből.
Katalin a lámpást tartotta a nyílás előtt.
Mögötte volt egy szoba.
Ő lépett be először, guggolva. Talált egy kővel megerősített boltotot, egy megemelt ágyat tölgyfa deszkákat, polcokat, egy asztalt és egy vas tűzhelyet. Tűzifa halmozódott, és a légcsatornák nyíltak a felső repedésig. Minden por borította. Minden gondosan el volt helyezve.
Az asztalon egy jegyzetfüzet pihent.
Katalin kinyitotta. Az első oldal 1859. március 14-én kelt. Tulajdonosának neve Esteban Villaseñor volt.
Emiliano átkutatta a résen.
“Bejöhetünk ketten?”
Catherine-nek nyelnie kellett a választ.
“Igen, fiam.
“Az úr haragudni fog?”
“Nézzük meg, mit írt.”
Olvasott, miközben Emiliano az ágyon aludt. Esteban kőműves volt. Leírta a hónapok munkáját, a völgyből felemelt terheket és a darabokban szállított tűzhelyet. Emellett egy másodlagos bejáratot is rajzolt a sziklák és a közvetlenül szétszerelt borzalom mögött elrejtett panel mechanizmusa közé.
A házat úgy tervezték, hogy rejtve maradjon.
Katalin 1867-ben néhány oldalt ért el. Ott megváltozott a szöveg. Esteban hírt kapott Veracruzból: lánya, Prudencia sárgalázban halt meg 26 évesen. Felesége, Adela korábban meghalt. Egyikük sem tudta, hol van.
Később elmagyarázta, miért.
Egy befolyásos munkáltató lopással vádolta, miután bejelentette, hogy visszatartott béreket tartott. Stephen elmenekült a keresésére küldött férfiak elől. Azt mondták neki, hogy a családját figyelni fogják. Nem tért vissza, és nem írt. Várt, hogy bizonyítékokat gyűjtsön, várt, hogy a veszély eltűnjön, túl sokáig várt.
Katalin a jegyzetfüzetet a térdére tette.
Ismertem ezt a szégyent: félni, és úgy érezni, mások bűntudatnak tekintik.
Esteban még a veszteség után is folytatta az építkezést. 1869-ben azt írta, hogy a szobát azok használják majd, akik elbújásra szorulnak. Az utolsó oldalakon odaadta eszközeit és ellátmányait annak a személynek. Az utolsó bejegyzés, 1878 novemberében, azt írta, hogy nagyon beteg. Lement a keleti szakadékban lévő nagy fenyőfához, ahol szeretett a napfényben ülni.
Nem volt más bejárat.
Katalin Emilianóra nézett, aki aludt a fa lóval együtt, amit Nicholas faragott neki.
“Köszönöm, Don Esteban.
Alig jöttek ki a szavak. Mégis, társaságot tartottak neki.
A következő napokban átnézte a szobát. Kitisztította a légcsatornákat, mielőtt bekapcsolta a tűzhelyet, és ellenőrizte, hogy kijön-e a füst. A jegyzetfüzet rajzait kihasználva megjavította a kővel borított fa panelt, amely lehetővé tette az átjáró belülről lezárását. Az apja megtanította neki zsanérokat működtetni. Ez a tudás ajtót adott nekik.
A polcokon kukoricát, babot és sót talált védett tárolókban. Eldobta a romos ételt és ősi üvegeket, amelyek tartalmát nem ismerte fel. Mégis, elég idő maradt, hogy időt nyerjen.
Lefekvés előtt Catherine végighúzta a tenyerét a deszkákon. Nicolás a fán hagyta a szeretetét: a magasságához helyezett polcot, a széket, ahol Emiliano kezet mosott, a polírozott korlátot, hogy senki ne sérüljön. Emlékezett ezekre a dolgokra, majd eszébe jutott a kölcsön. Szerethettem őt, és haragudhatnék rá. Megköszönhette neki a gondoskodását, miközben még mindig bánta azt a titkot, ami Roldán elé állította. Soha többé nem beszélnének róla. Ez volt a legfájtabb rész.
