“Nem ismerte a fiamat.
“Ő tényleg tudja, ki voltál.
Egy kis vasvirágot hagyott a kő mellett. A falu kovácsműhelyében dolgozott vele, emlékezve, hogy az apja készített egyet az anyja sírjához.
Tavasszal vett magokat és két nyersőt. Anyja után Rosa-nak nevezte őket, és Prudencia-nak Esteban lányáról. Az első a bejárat közelében rakott tojásokat; a másik a kis karám napsütéses sarkát kereste.
Emiliano felelt a víz hozásáért Catalina kíséretében. Nagyon komolyan vette a feladatot.
Miközben ő a kertet készítette, ő egy apró házat épített fa darabokból. Görbe ajtója volt, bőrrel rögzítve, és egy kő kéményként.
“Ez a lovunkért van.”
Katalin a kezében tartotta.
“Apád örült volna.
“Mr. Esteban is.”
Megölelte, de válaszolni tudott volna.
Nyáron varrásokat árult és szerszámokat javított. Hortensia megtanította nekik, hogy a termés egy részét meg kell őrizniük. Catherine új felszerelésekkel töltötte meg a polcokat, és feljegyezte minden tároló dátumát a jegyzetfüzetébe. Emiliano az ujjával követte a ott írt neveket a betűket.
1886. október 14-én Catalina a bejárat fölé vésette saját és fia kezdőbetűit Esteban monogramaival együtt.
Emiliano, aki már 6 éves volt, a követ nézte.
“Van még hely másnak?”
“Igen.
“Akkor élelmet kell tartanunk arra, amikor eljön.”
Aznap este Katalin kinyitotta a jegyzetfüzetet, és azt írta, hogy még egy télen ott lesznek. Tűzifa, magok és liszt volt. A fia békésen aludt. Útbaigazítást is hagyott a víz megtalálásához, valamint Hortensia nevét, akihez fordulhattak, ha segítségre van szükségük.
Mielőtt kikapcsolta volna a lámpást, még egy utolsó mondatot is hozzátett: ha félelemmel érkeztél, pihenj; Volt itt valaki, aki rád gondolt.
Emiliano a takaró alá lépett.
“Anya, holnap tojásokat kell gyűjtenünk.
“Igen, drágám.
Catherine letette a jegyzetfüzetet az asztalra, és lefeküdt mellé. Először a holnapra gondolva nem késztette azt kívánni, hogy később legyen az.
