És valahogy ez jobban megijesztett, mint a haragja valaha is.
Aznap délután Dorothy benézett hozzám.
Házi levest és egy kenyeret hozott.
Majdnem elsírtam, amikor megláttam, hogy a verandán áll.
“Kimerültnek tűnsz,” mondta gyengéden.
Gyengén nevettem.
“Ennyire nyilvánvaló?”
“Drágám, úgy nézel ki, mintha egy hete nem aludtál volna.”
Követett a konyhába.
Leültünk az asztalhoz.
Egy ideig hétköznapi dolgokról beszélgettünk.
A kertjében.
Az időjárás.
Egy szomszéd új kölyökkutyája.
Aztán átnyúlt az asztalon.
“Celeste, el kell mondanom valamit.”
Összeszorult a gyomrom.
“Mi?”
“Eszembe jutott valami az esküvőről.”
Ránéztem.
“Biancáról?”
Megrázta a fejét.
“Az apádról.”
Egyenesebben ültem.
“Mi?”
“A ceremónia előtt láttam, ahogy vitatkozik egy férfival a parkolóhely közelében.”
A szívem gyorsabban vert.
“Milyen ember?”
Habozott.
“Ezüsthaj. Sötét öltöny. Drága óra.”
Megdermedtem.
“Sterling Gage?”
Dorothy meglepődöttnek tűnt.
“Ismered őt?”
Előhúztam a fényképet, amit Harvey mutatott nekem.
Bámulta.
Aztán bólintott.
“Igen. Ő az.”
Fáztam.
“Miről vitatkoztak?”
“Nem hallottam mindent.”
Nyelt egyet.
“De hallottam az apádat, hogy ‘Megígérted, hogy a lányom nem vesz részt benne.'”
Megállt a szívem.
Ránéztem.
“Melyik lány?”
Dorothy megrázta a fejét.
“Nem tudom.”
Lassan hátradőltem.
Aztán folytatta.
“Sterling nevetett.”
Ránéztem.
“Mit mondott?”
Habozott.
“Azt mondta: ‘Gerald, a lányod már az elejétől fogva benne van.'”
Éreztem, ahogy a szoba megdőlt.
Apám az egyik lányáról beszélt.
De neki csak egy volt.
Én.
Dorothy-t bámultam.
“Mi mást?”
Lenézett.
“Apád azt mondta neki, hogy megváltozott a megállapodás.”
Nyeltem egyet.
“És Sterling?”
“Azt mondta, túl késő bármit megváltoztatni.”
Hideg érzés terjedt el a mellkasomban.
Hónapokig azt hittem, Claudia az, aki mindent megszervez.
De most már kezdtem azon tűnődni, vajon valaki más is részt vett-e jóval azelőtt, hogy Bianca követelte volna a házamat.
Valaki, aki ismerte az apámat.
Valaki, aki kapcsolódik a pénzügyi hibáihoz.
Valaki, aki állítólag azt várta, hogy az ingatlanom része lesz egy üzletnek.
A folyosó felé néztem.
A ház csendes volt.
Túl csendes.
Dorothy megszorította a kezem.
“Celeste, jól vagy?”
Megráztam a fejem.
“Nem.”
Aztán ránéztem.
“De ki fogom deríteni, mit tettek.”
17:36-kor Harvey felhívott.
A hangja másképp hangzott.
Komolyabb, mint szokott.
“Celeste, holnap reggel el kell jönnöd az irodámba.”
Összeszorult a gyomrom.
“Miért?”
“További információkat kaptunk a javasolt vásárlóról.”
“Sterling?”
“Igen.”
Megfogtam a telefont.
“Mit találtál?”
Habozott.
“Sterling cége múltra tekint vissza a bajba jutott ingatlanok megszerzésében magánmegállapodások révén.”
Elhúztam a homlokmat.
“Megszorult ingatlanok?”
“Olyan ingatlanok, amelyek tulajdonosai anyagi nyomás alatt állnak.”
Körbenéztem az otthonomban.
“De nem nézek szembe anyagi nyomással.”
“Pontosan.”
A szívem gyorsabban vert.
“Akkor miért akarná a házamat?”
Harvey megállt.
“Ez aggaszt engem.”
Nyeltem egyet.
“Harvey, kérlek. Csak mondd el.”
Kifújta a levegőt.
“A javasolt szerződés nem úgy van felépítve, mint egy normál lakóingatlan vásárlás.”
“Mit jelent ez?”
“Úgy tűnik, hogy a bevételeket több, önhöz nem kapcsolódó kötelezettségekre irányítja.”
Becsuktam a szemem.
Apám adóssága.
Claudia üzletei.
Az esküvői költségek.
De volt még valami.
Hallottam Harvey hangjában.
“Mit nem mondasz el nekem?”
Habozott.
“Van egy további megállapodás Sterling cégéhez kapcsolódva.”
Összeszorult a gyomrom.
“Milyen megállapodás?”
“Magán visszafizetési terv.”
A falat bámultam.
“Kinek a visszafizetése?”
“Ezt ellenőrizzük.”
“Harvey.”
Hangja meglágyult.
“Celeste, nem akarok hiányos információkat adni.”
Becsuktam a szemem.
“Rendben.”
Aztán hozzátette: “Még egy dolog. Kérlek, ma este ne engedj be senkit a házadba, hacsak nem bízol benne teljesen.”
A pulzusom felgyorsult.
“Miért?”
“Mert a dokumentumok, amiket kaptunk, azt sugallják, hogy valaki nagyon hamar átveszi a birtokot.”
A bejárati ajtó felé néztem.
“Hétfőn?”
“Talán korábban.”
Nyeltem egyet.
“Hogyan?”
“Ezt próbáljuk megakadályozni.”
Miután letettük a telefont, minden ajtót megnéztem.
Minden ablakon.
A garázsban.
Az oldalsó bejárat.
Ezután átnéztem a biztonsági kameráimat.
Minden normálisnak tűnt.
Este 19:14-kor Felix üzenetet küldött nekem.
Ma este máshol szállok.
Én azt válaszoltam:
Biztonságban vagy?
Ő így válaszolt:
Igen.
Aztán:
Bianca azt mondja, mindent tönkretettem.
A képernyőre bámultam.
Egy pillanattal később újabb üzenetet küldött.
Mesélt nekem valamit Sterlingről.
A pulzusom felgyorsult.
Mi?
Három pont jelent meg.
Aztán eltűnt.
Végül azt válaszolta:
Azt mondta, soha nem szabadna magának megvennie a házat.
Fáztam.
Akkor kinek vette?
Felix nem válaszolt.
Vártam.
Öt perc.
Tíz.
Aztán érkezett egy újabb üzenet.
Nem tudom, hogy most bárkiben is megbízhatok.
Bámultam.
Ezután gépelj:
Elmondhatod az igazat. Kezdd ott.
Nem válaszolt.
Este 9:42-kor felmentem az emeletre.
Kimerült voltam.
De az alvás lehetetlennek tűnt.
Folyamatosan újrajátszottam a fejemben mindent.
Az esküvő.
A pofon.
A hamisított aláírások.
Anyám neve a birtoklási szerződésen.
Apám adóssága.
Sterling Gage.
És a szerződésben lévő hátborzongató vonal.
Eladói kifizetés: 0 dollár.
Az ágyam szélére ültem.
Aztán rezegett a telefonom.
Egy ismeretlen szám.
Egy SMS-t.
Ms. Rowe, a nevem Tricia Lang. A hitelező csalásvizsgálati osztályán dolgozom, amely átvette a lakástőke kérelmét. Beszélnem kell veled valamiről, amit felfedeztünk.
A szívem gyorsabban vert.
Én azt válaszoltam:
Kérem, holnap vegye fel a kapcsolatot az ügyvédemmel.
A válasz szinte azonnal megérkezett.
Az ügyvédedet már értesítették.
A képernyőre bámultam.
Aztán érkezett egy újabb üzenet.
A kérelemhez eskü alatt tett nyilatkozat is tartozott, amelyben azt állította, hogy személyesen jelent meg a hitel engedélyezéséhez.
Összeszorult a gyomrom.
Gépeltem be:
Sehol sem jelentek meg.
Tricia válaszolt:
Értjük. Az azonosítási nyilvántartásban eltérések vannak.
Megfogtam a telefont.
Aztán megérkezett az utolsó üzenet.
Rowe asszony, aki igazolta az Ön személyazonosságát, nem a cégünk alkalmazottja volt.
A képernyőre bámultam.
Egy dokumentum jelent meg az üzenet alatt.
Egy beszkennelt ellenőrző űrlap.
Kinyitottam.
A nevem a tetején volt nyomtatva.
A lakcímem is követte.
Aztán egy aláírás.
Egy tanú.
És egy bélyeg.
Megnagyobbítottam az alsó sarkot.
Péntek volt a randi.
Felix esküvője előtti napon.
Pontosan emlékeztem, hol voltam aznap délután.
A munkahelyen.
Aztán a fodrász időpontomnál.
Aztán felvettem a koszorúslány ruhámat.
Nem találkoztam senkivel, aki hitelt engedélyezett volna.
Legörgettem.
A személy neve, aki állítólag igazolta a személyazonosságomat, került a szemébe.
Azonnal felismertem.
Valaki volt, aki egyenesen a szemembe nézett az esküvőn.
Valaki, aki elítélt azért, mert nem voltam hajlandó feladni a házamat.
És valaki, akiről sosem gondoltam volna, hogy idáig eljut.
A hüvelykkujjal közelebb húztam az aláíráshoz.
Aztán megcsörgött a telefonom.
A hívóazonosító így volt:
UNCLE PRESTON.
Válaszoltam.
Mielőtt megszólalhattam volna, suttogta:
“Celeste, ne nyisd ki azt az ellenőrző űrlapot. Ha látod, ki írta alá, megérted, miért rémül az apád.”
Aztán valahonnan mögötte hallottam egy nő hangját.
“Preston, kivel beszélsz?”
Abbahagyta a lélegzést.
A hang újra megszólalt.
Most közelebb.
“Az Celeste?”