Mert ez azt jelentette, hogy a bátyám hónapokig követelte a házamat anélkül, hogy teljesen megértette, mit akar kezdeni vele a felesége.
“Felix, ki a vevő?”
“Nem tudom a nevét.”
“Hazudsz.”
“Nem vagyok az.”
“Akkor miért mondtad, hogy már van vevő?”
“Mert Bianca mondta, hogy Claudiának van valakinek készen állnia.”
A képernyőre bámultam.
“És mi történik velem?”
“Mi?”
“Hol laknom, miután elveszed a házamat és eladtad?”
Bosszúsnak hangzott.
“Celeste, jól keresel. Vehetnél egy lakást.”
Ott volt.
Megint.
Az a laza elutasítás mindenről, amit feláldoztam.
Hét évet töltöttem anyagi biztonság építésével.
A családom pedig kényelmes erőforrásként kezelte, amit bármikor megoszthattak, amikor valaki többet akart.
“Felix,” mondtam, “emlékszel arra a lakásra, ahol éltem, mielőtt megvettem ezt a házat?”
Sóhajtott.
“Mi köze ennek bármihez?”
“Válaszolj.”
“Igen. Az a kis hely az autópálya mellett.”
“A mennyezet szivárog.”
“Rendben?”
“Az az egy, akiMielőtt hallottam volna, ahogy a szomszédaim a falakon keresztül vitatkoznak.”
“Celeste, kérlek.”
“Négy évig éltem ott, mert pénzt spóroltam. Heti hatvan órát dolgoztam. Hétvégén tanácsadói állásokat vállaltam. Ugyanazzal a lerobbant Hondával vezettem, amíg a váltó majdnem ki nem esett.”
Csendben maradt.
“Nem én örököltem ezt a házat. Senki sem adta nekem. Megvettem.”
“Tudom.”
“Nem, Felix. Te nem.”
A hangom megrepedt.
“Mert ha még csak töredékét is értenéd annak, amibe került, nem ülnél ott és arról beszélgetnél, mennyiért eladhatja valaki más.”
Egy pillanatra azt hittem, talán bocsánatot kér.
Ehelyett azt mondta: “Bianca azt hiszi, túlozod, milyen nehéz dolgok voltak.”
Teljesen megmozdultam.
“Mi?”
“Azt mondja, jó munkád volt, és valószínűleg korábban vehettél volna valamit.”
Bámultam a bátyámat.
Aztán olyasmit tettem, amit az egész esküvői összecsapás alatt nem tettem meg.
Nevettem.
Egy rövid, keserű hang.
“Bianca gondolja?”
“Celeste—”
“Bianca ott volt, amikor heti négy este konzervlevest ettem? Ott volt, amikor karácsonykor dolgoztam? Ott volt, amikor egy egész nyarat töltöttem szabadúszó projektekkel, ahelyett, hogy a barátaimat láttam volna?”
“Ez nem fair.”
“Az otthonom ellopása sem az.”
Légzése egyenetlenné vált.
“Senki sem lop semmit.”
Megnéztem a hamisított dokumentumot.
“Akkor miért van az aláírásom egy olyan szerződésen, amit soha nem írtam alá?”
Nem válaszolt.
“Miért van záróidőpont?”
Csend.
“Miért van apa aláírása a papírokon?”
Még több csend.
Végül Felix suttogta: “Szerintem beszélned kellene Claudiával.”
Összeszorult a gyomrom.
“Nem.”
“Mindent el tud magyarázni.”
“Akkor elmagyarázhatja az ügyvédemnek.”
Amint kimondtam az ügyvéd szót, Felix hangja megváltozott.
“Várj. Ügyvédet hívtál?”
“Igen.”
“Ó, Istenem, Celeste.”
Elhúztam a homlokmat.
“Mi?”
“Nem kellett volna ezt tenned.”
“Valaki hamisította az aláírásomat.”
“Még rosszabbá fogod tenni az egészet.”
Lenéztem a dokumentumra.
“Felix, ha minden jogos, miért félsz egy ügyvédtől?”
Nem válaszolt.
Aztán Bianca hangját hallottam a háttérben.
“Kivel beszélsz?”
Felix suttogott valamit, amit nem értettem.
Bianca ismét hangosabban szólt.
“Az Celeste?”
Egy szünet.
Aztán odavágott: “Add ide a telefont.”
“Felix,” mondtam gyorsan, “ne tedd le.”
Susogás hallatszott.
Aztán Bianca hangja töltötte be a fülemet.
“Komolyan, Celeste? Még mindig ezt csinálod?”
A falat bámultam.
“Bianca.”
“Nem tehetted el az esküvőmet. Most éjfélkor zaklatod a férjemet?”
“A neved szerepel egy tranzakción, ami az én házammal kapcsolatos.”
Drámaian sóhajtott.
“Úristen. Indulunk.”
“Miért van anyád cége a vevőként?”
“Mert anyám tudja, hogyan kell bonyolult pénzügyi ügyeket kezelni.”
“Ez nem ad neki engedélyt, hogy eladja a tulajdonomat.”
“Senki sem árul semmit az együttműködésed nélkül.”
Megnéztem az e-mailt.
“Akkor miért van hétfőre zárás?”
Elhallgatott.
Csak egy pillanatra.
De észrevettem.
“Honnan szerezted ezt az információt?” kérdezte.
Éreztem, hogy gyorsul a pulzusom.
“Az e-mailemre küldték.”
“Milyen e-mail?”
“Azt, amin az én nevem van.”
Még egy szünet.
Aztán a hangja hidegebb lett.
“Még nem kellene hozzáférned ezekhez a dokumentumokhoz.”
Összeszorult a gyomrom.
“Még?”
“Celeste, félreérted a folyamatot.”
“Nem. Úgy értem, valaki engedély nélkül használta a nevemet.”
“Olyan vádakat teszel, amiket nem tudsz bizonyítani.”
A aláírást bámultam.
“Akkor nem bánod, ha elmagyarázod, ki írta alá a nevemet.”
Nem válaszolt.
“Bianca?”
“Tudod, mi a bajod?” vágta vissza.
Becsuktam a szemem.
Na, kezdjük.
“Nem vagy képes boldog lenni másokért. Felix végre talált valakit, aki szereti őt, és ahelyett, hogy támogattál volna, mindent versenyzővé változtattál.”
Megfogtam a telefont.
“Ez nem verseny.”
“Akkor ne viseld úgy, mintha jobb lennél nálunk.”
“Sosem mondtam, hogy az vagyok.”
“Nem kell.”
Lassan vettem egy mély levegőt.
“Bianca, figyelj jól. Nem fogod megkapni a házamat.”
Nevetett.
Egy apró, kellemetlen hang.
“Majd meglátjuk.”
A hívás véget ért.
A telefonomra bámultam.
Néhány másodpercig nem mozdultam.
Ezután továbbítottam az egész e-mailt Harvey-nak.
Képernyőképeket is mellékeltem Felix üzeneteiről.
És mindent leírtam, amit Bianca mondott.
Különösen az a két szó.
Majd meglátjuk.
12:38-kor Harvey visszahívott.
“Átnéztem a csatolmányt,” mondta.
Összeszorult a gyomrom.
“És?”
“A papírmunka aggasztó, de szeretném, ha megértenéd valami fontosat. Egy vitatott aláírással tervezett vásárlási szerződés nem jelenti azt, hogy a házad jogilag tulajdonost váltott.”
Kifújtam a levegőt.
“Szóval nem vihetik el csak úgy?”
“Nem érvényes jogi felhatalmazás nélkül. De aki ezeket a dokumentumokat készítette, elég személyes információt szerzett ahhoz, hogy megpróbáljon tranzakciót végrehajtani.”
Becsuktam a szemem.
“Mit csináljunk?”
“Először ellenőrizzük az ingatlanadataid állapotát, és értesítjük az érintett feleket, hogy vitatják az engedélyt. Aztán kivizsgáljuk, hogyan használták fel az identitásodat.”
Bólintottam.
Még akkor sem, ha nem látott engem.
“Rendben.”
“Megvannak az eredeti záródokumentumaid?”
“Igen.”
“Jelzáloghitel-kivonatok?”
“Igen.”
“Azonosítás?”
“Természetesen.”
“Jó. Hozz holnap mindent.”
Haboztam.
“Harvey?”
“Igen?”
“Mi van, ha a szüleim is érintettek?”
Csendes volt.
Aztán azt mondta: “A mi prioritásunk az, hogy kiderítsük, mi történt. Követni fogjuk a bizonyítékokat, bárhová is vezetnek.”
Miután letettük a telefont, egyedül ültem a házi irodámban.
A ház csendes volt.
Hallottam, ahogy a hűtő zúgja lent.
Egy autó ment el odakint.
A régi íróasztali lámpám meleg fénykört vetett a papírokra.
Körbenéztem a szobában.
A könyvespolcokat, amiket magam raktam össze.
Az első nagy előléptetésemről bekeretezett tanúsítvány.
A nagyapám fényképe, aki azt mondta, hogy a függetlenséget senki sem adhatja meg nekem.
Egyszerre egy döntést építesz, Celeste.
Tisztán emlékeztem ezekre a szavakra.
A nagyapám három évvel azelőtt hunyt el, hogy megvettem a házat.
Bárcsak még itt lenne.
Pontosan tudta volna, mit mondjon.
Vagy talán nem fogja.
Talán egyszerűen leülne mellém, megrázza a fejét, és emlékeztetne, hogy nincs szükségem engedélyre ahhoz, hogy megvédjem, ami az enyém.
Újra felvettem az ingatlandokumentumot.
A jelvény szinte meggyőzőnek tűnt.
Majdnem.
De aki lemásolta, az egy hibát követett el.